Február 12-én, szombaton délelőtt kilenc óra körül népes kis túrázócsapat gyűlt össze a pókaszepetki iskola előtt, hogy egy élményekben gazdag napot töltsenek el közösen. Az időjárás is kedvező volt, igaz reggel még mínuszokat mutatott a hőmérő, de a Nap fokozatosan bújt elő felhőtakarója mögül és sugaraival felmelegítette a didergő tájat. A kis csapat a Zala folyónál megtekintette a kis farágó hódok gátépítő munkáját. Hatalmas berekfák feküdnek a mederben felfogva a folyó hordalékát. Valahol a partoldalba épített üregekben szunyókálhat a népes hódcsapat éjszakai munkájukat kipihenve. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a környékünkön fészkelő egyik szürkegém a közelben pihent meg örökre. Utunkat Istvánd faluban folytattuk, hol többen csatlakoztak hozzánk. A község felújított játszóterét is birtokba vettük egy kis időre. Hintáztunk, csúszkáltunk, másztunk a játékokon. Pihenés gyanánt ettünk, ittunk egy kicsit, majd a Foglár patak irányába ballagtunk tovább. Hajdan, itt szorgos kezek egy csatornát ástak az esővíz összegyűjtésére, de az árokból a víz nem tudott tovább folyni, „fogságba esett” ezért a népnyelv Foglár pataknak nevezte el. Később a csatornát összekötötték a Zala folyóval. Más magyarázat szerint a patak partján sok fogoly madár élt és ezekről kapta a nevét, hogy mi bújhat meg a névadás mögött napjainkra már nem lehet kideríteni. A patakon egy betonhíd vezet át, itt egy kicsit újra megpihentünk. Erőnket összegyűjtve haladtunk tovább az Istvándi erőszélig. Néhány vadászlest is birtokba vettünk, hogy megcsodálhassuk a mögöttünk maradó falvakat, a reggeli szürkületből előbújó kápolnát. Hirtelen utunk megemelkedett, így lassabban haladtunk az előttünk emelkedő dombtető felé, hol elértük a hatalmas Dabronyi erdő sarkát. A fák tövénél sárgállott a tavasz közeledtét hirdető szártalan kankalin. Néhol a melegebb időjárás a bodzafákat is megtréfálta, zöld levélkéket csalt az ágak végére. A tavasz közel, de még alszik az erdő. A csendet néhány szarvas riadt futása „zavarja meg”. A természet mély völgyeket varázsolt hajdan a domboldalak közé, hol biztos menedéket talál minden erdőlakó.

Erőnket megsokszorozva mentünk a zörgő avarral borított erdei úton. Néhol egy- egy dagonya állta utunkat, de ügyesen tudtuk kerülni őket. Az erdő közepén próbára tettem a kis túrázókat, mondván, egy útkereszteződést elérve, hogy „eltévedtünk”, de a szorgos természetjárókat nem lehetett becsapni, hamar megmutatták a „helyes” utat. A Nap már delelőn állt, a fagyos utakat kis sártengerré változtatta, így majdnem csúszkálva tudtuk lejönni a hegyoldalról levezető úton. Cipőnk ugyan pár „kilóval” nehezebb lett, de sikeresen vettük az új akadályokat. Újra az Istvándi erdőszélen voltunk, hol a bokrok rejtekében már tömegével nyílt a hóvirág. Néhány vadászlest sikeresen vettünk be újra és elértük a hajdani „Vásárosutat”, melyen egykor a környékbeli gazdák hajtották állataikat a zalaszentgróti vásárra. Egy jó órányi sétával újra Istvánd faluban voltunk. A játszótéren aktívan kipihentük fáradalmainkat és  élményekkel gazdagon értük el célunkat: a pókaszepetki iskolát. Márciusban folytatni fogjuk kirándulásainkat. Akkor a környék medvehagymában gazdag területeit keressük fel.